Mindennapok Rákosi és Kádár korában. Szerk.: Horváth Sándor. Nyitott Könyvműhely, Budapest 2008., 375 p.
A Horváth Sándor szerkesztette, a Nyitott Könyvműhely gondozásában megjelent kötet kapcsán talán az alcíme fejezi ki leginkább célját: "Új utak a szocialista korszak kutatásában."
14 tanulmányt olvashatunk benne, mind-mind olyan történészek munkáját, akik viszonylagos fiatalságuk miatt már nem élték meg azt a kort, amelyről írnak, vagy csak a végébe "kóstolhattak bele", a gulyásdemokrácia kinek szomorú, kinek reményteljes végnapjaiba.
Ez a tény határozza meg a kötetre jellemző egyik paradigmaváltást. A másik a társadalomtörténethez való viszony, amelynek dominanciája túllép a történész puszta historizálásán. Az újfajta módszertani megközelítés frappáns elemzését Gyáni Gábor kitűnő előszavában olvashatjuk, aki a fiatal történészgeneráció ihletőiként a francia társadalomtörténet-írást, a német Alltagsgeschichtét és az antropológiai történetírást nevezi meg. Az "új utak" egyik jellemzője a Clifford Geertz nevével fémjelzett kulturális antropológia eredményeinek beépítése a kutatásba, amely mára jórészt felülírta a szociológia dominanciáján alapuló dürkheimi társadalomszemléletet.
A kötet tanulmányai azonban nem pusztán politika-vagy társadalomtörténeti művek. Egy meghatározott korszak bizonyos életstílusát egyfajta identitásteremtő erőként tárgyalják, immár nem a társadalom szerkezetére vagy mobilitására helyezve a hangsúlyt, hanem a mindennapi életre, az életstílus és a politikai hatalom kapcsolatára.
A megélt szocializmus minél teljesebb ábrázolása érdekében a szerzők -akik között néprajzkutatót és művészettörténészt is találunk - a levéltári források mellett intenzíven vették igénybe az oral history és egyéb, nem politikai jellegű dokumentumok segítségét. A hivatalos források ugyanis -amint azt Apor Péter bevezető tanulmányában kifejti - rendkívül félrevezetőek, soraik között nehéz olvasni, hiszen a tényleges valóság helyett az uralkodó elit vágyálmait tükröző valóságot írtak le.
A Rákosi és Kádár nevével fémjelzett korszak a szocialista társadalomtörténet szempontjából számos ponton különbözött, egyvalamiben azonban nem: mindkettő -ha más-más mértékben is -a totális hatalom kiszélesítésére törekedett, az élet minden területének az ellenőrzésére. A szocialista emberkép idealizálta az Ügy érdekében dolgozó, a szocialista tábor erősítésén munkálkodó elvtársat és elvárta, hogy az ember mindennapi cselekvéseiben és főként verbális megnyilvánulásaiban megfeleljen ennek a képnek.
Az ötvenes évek keserű tapasztalatai olyan társadalmat alakítottak, melynek tagjai pontosan tisztában voltak saját korlátaikkal és csak kevesen reménykedtek egy olyan rendszerváltásban, amely még a saját életükben bekövetkezik. Boldogulásuk érdekében tehát szép lassan megtanulták megélni a rendszert.
A tanulmányok főszereplői ezek a kisemberek, akiknek a mindennapi rutinjából (öltözködés, kocsmázás, üdülés, etc.) számunkra egy olyan mikrokultúra bontakozik ki, amely sokkal hitelesebben képes ábrázolni a korszakot bármiféle szociográfiai elemzésnél.
A tanulmányok többsége a kisember szempontjából, mintegy alulnézetből világítja meg a rendszer totalitását. Olvashatunk például a korszak divathoz fűződő viszonyáról (Simonovics Ildikó tanulmánya), amely nemcsak a szocialista ipar kiszolgálója volt, hanem a munkásnő-kultusz egyik támogatója is.
Bata Tímea képeslap-elemzéséből pedig képet kaphatunk a szocialista szakszervezeti és vállalti üdültetéséről, csakúgy mint a külföldi kiküldetésekről, amelyek sajátosan világítanak rá a munkahelyi kapcsolatokra is. A munkások megérdemelt pihenése ugyanazt az illúziót szolgálta mint az 1970-1980-as évekre a konfekció-divat: egy elégedett társadalom képét.
Ebben a társadalomban mindenki érdemei szerint részesül jutalomban, az egyszerű ember pedig lehetőséget kap arra is, hogy ténylegesen befolyásolja a politikát. Ez leginkább Tóth Eszter Zsófia tanulmányában ragadható meg, amelyben két országgyűlési képviselővé választott munkásnő életét dolgozza fel életút-interjú segítségével. Éva és Paula egyaránt karrierként, személyes diadalként élték meg a képviselőséget, olyasfajta kiváltságként, amely csak kevesek osztályrésze lehetett. Pedig megválasztásuk elsősorban szimbolikus funkciót töltött be. Nőként a nemi egyenjogúságot voltak hivatottak reprezentálni, munkásként pedig a társadalmi egyenlőséget.
A "Koccintós"-csoportról szóló írásában Havadi Gergő társadalomtörténeti szempontból vizsgálja az állambiztonság és a vendéglátóipar kapcsolatát. A vendéglátóipari egységek amolyan félig nyitott terekként olyan életstílust reprezentáltak, amely a régi rendszer középosztályának a sajátja -vagyis üldözendő -volt. A Koccintós törzsközönségét meg kellett figyelni, mivel törzsközönsége a társadalmi státusza és vagyona elvesztése után már csak egyvalamire támaszkodhatott: csoportidentitására, amelyet informális kapcsolatok révén tartott életben. Ez a kontinuitás paradox módon minden ideológiai előírás dacára a vezetőségben is tetten érhető volt, amennyiben például a fővári tanácstagok is státuszszimbólumként jártak a Citadellába ebédelni.
Majtényi György uralmi elit életformát elemző tanulmányában is tetten érhető ez a paradoxon. Túl azon, hogy a vezető rétegek kiváltságos módon jutottak telefonvonalhoz autóhoz, és egyéb luxus fogyasztási cikkekhez, lakóházuk kiválasztásában egyfajta mintaként tekintettek a megelőző korszak ízlésvilágára, sőt gyakorta hódoltak olyan szenvedélyeknek (vadászat, szivarok, márkás italok), amelyek a Horthy-korban a burzsoá főúri osztály kiváltságai voltak.
A hatalom és az egyén kapcsolatának konfliktusát tárja fel Farkas Györgyi tanulmánya egy, az 1950-es évekre jellemző kulákper bemutatásával. Ebből nem csak az a folyamat rajzolódik ki, hogy az ideológia nevében az igazságszolgáltatás hogyan kreál büntetőpert, hanem az is, hogy a per szereplői hogyan próbálják ugyanezt az ideológiát saját javukra fordítani.
Érdekes kérdést feszeget tanulmányában Bódy Zsombor is. Ő a koalíciós időszak nagyvállalati személyzeti politikáját veszi górcső alá. A korszakot többpárti totalitarizmusként jellemzi, legalábbis abból a szempontból, hogy a rivalizáló pártok mindegyike a vállalati kinevezésekkel is igyekezte növelni társadalmi befolyását.
A munkásság és a rendszer kapcsolatát boncolgatja Bartha Eszter összehasonlító tanulmánya, amely végigkíséri a szocialista életszínvonal -politika 1970-es évek végére nyilvánvalóvá váló bukását, ugyanakkor rávilágít, hogy a hétköznapi emberek ma is nosztalgiával gondolnak a politikamentes közösségekre és kulturális lehetőségekre, valamint a kollektívára mint egyfajta integráló erőre. A felülről irányított brigádmozgalom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és nagy szerepe volt abban, hogy az államszocializmus végül is elidegenítse magától a vezető társadalmi osztállyá tett munkásságot.
A személyi kultusz egyik aspektusát ismerhetjük meg Apor Balázs Rákosi-életrajzokat elemző tanulmányából. Az életrajzok a szocreál regények ideáltipkus főhőseihez hasonlóan a kommunista rendszer eszményeit és céljait egyetlen személyben sűrítették össze. Ebben Rákosi privát és intim részletektől megfosztott élete egybeforrott a munkásmozgalom történetével, hogy idelógiailag helyes viselkedésmintát nyújtson a társadalom számára.
Bolgár Dániel kitűnő elemzésében a kulák fogalmának változását ismerhetjük meg. A magyar politikai szótárban kezdetben a nép falusi ellenségét értették alatta, 1945 után pedig a dolgozó parasztok demokrácián belüli ellenfelét (gyakorlatilag a Kisgazdapárt jobboldalát), a meghatározott viselkedéskultúrával, sőt testalkattal jellemezhető dolgoztatót, aki nem kerülheti el a tőkések sorsát. A mikroközösségekben elsősorban a nem dolgozókat jelölték a szóval, amely szitokszóként a tulajdonviszonyok átalakítása (szövetkezetesítés) után is tovább élt, de továbbra is nélkülözte a pártpolitikai megközelítéseket.
A tanulmányok egyenként az élet más-más területére helyezik a hangsúlyt, más-más túlélési taktikát vázolnak fel, más-más társadalmi rétegre összpontosítanak. Összefüggően olvasva viszont a totalitárius diktatúra társadalmát szemléltetik. Különös, néhol vicces, tragikomikus történetek ezek, olyan emberekről, akik kényszerűségből partnerei voltak a diktatúrának, akik úgy élték mindennapjukat, hogy a vezetőik ne kételkedhessenek benne: a nép elhiszi, hogy a szocializmus a helyes út.
A kötet különösen a Kádár-nosztalgiában sütkérezők számára lehet tanulságos, mert jól példázza egy egész generáció megnyomorítását és az állampártnak az élet minden területére kiterjedő felügyeletét.
Szakmai szempontból a kutatás módszertana és a felhasznált források sokszínűsége kiemelkedő, amely egy kitűnő új történészgeneráció paradigmaváltását jelzi.
Spiák Monika
Letölthető PDF formátumban: Mindennapok Rákosi és Kádár korában.pdf