Becze Csaba: Elfelejtett hõsök. A Magyar Királyi Honvéd Légierõ ászai a II. világháborúban. Puedlo Kiadó, 2006., 200 p., 1599 Ft.

Az általam választott könyv a második világháború talán egy kevésbé ismert témáját, a legsikeresebb magyar pilóták történetét dolgozza fel. A szerzõ Becze Csaba egy fiatal pécsi történész, akinek ez az elsõ jelentõsebb munkája.

Fontos megjegyezni, hogy a könyv elsõsorban nem szakirodalom, hanem népszerûsítõ irodalom, ennek megfelelõen nem találunk lábjegyzetezést, de a végén megtalálható a felhasznált irodalmak listája (levéltári anyagok, kéziratok, könyvek, folyóiratok), ami mindenképp segítség lehet a könyv értékelésében is. (Itt jegyezném meg, hogy a kiadónál megjelentek hasonló szerkezetû népszerûsítõ kiadványok és több neves történész, Számvéber Norbert, Szabó Péter vagy Ravasz István, is jelentetett meg könyveket e kiadó gondozásában.) A szerzõ a Hadtörténelmi Intézet, valamint a német hadtörténeti levéltár (Bundesarchiv-Militärarchiv) iratait használta fel. Itt azonban nem mindig szerepelnek a dokumentumok pontos megnevezései és elérhetõségei (lásd pl. „egyéb különbözõ vegyes dokumentumok”). Fontos lehet az a tény is, hogy több egykori pilóta (vagy alakulat) naplója is felhasználásra került, ami mindenképpen pozitívumként értékelhetõ, de a személyes naplók esetében a kutatóra nagy felelõsség hárul, hisz az ott leírt eseményeket ellenõrizni kell. Ennek ellenõrzése olykor elég nehéz feladat, hisz a források egy jelentõs része hiányos. A levéltári dokumentumok felsorolása után következnek a könyvészeti források, melyek elég sokrétûek, több idegen nyelvû anyagot is találhatunk közöttük, ami arra utal, hogy a szerzõ jártas a téma magyar és idegen nyelvû szakirodalmában. A bibliográfia végén találjuk az idõszaki kiadványokat, melyek általában valamely katonai témájú folyóiratot takarják (meglátásom szerint ezek közül nem mindegyik használható szakirodalomként).

A könyv elején találjuk a tartalomjegyzéket, mely jó képet nyújt a könyv szerkezetérõl. Ezt követõen olvashatjuk az ajánlást, a bevezetést, általános információkat a második világháború repülõs harcászatáról, taktikáról, légi gyõzelmek igazolásáról stb. (ez kb. 27 oldal). Ezt követõen személyenként, az elért légi gyõzelmek száma alapján kerülnek bemutatásra a repülõs tisztek (20, 10 és 5 légi gyõzelemmel vagy ennél többel rendelkezõ vadászpilóták, valamint a bombázók, csatarepülõk és felderítõk ászai is helyet kaptak). A könyvben sok képet is találunk (köztük több színeset is), melyek jól kiegészítik a szöveges részeket, és szemléltetik a légierõ technikai eszközeit, legfontosabb repülõgéptípusait. A könyv elõnyének tekinthetõ az is, hogy az egyes pilóták bemutatása elõtt, a legfontosabb a repülõerõk szervezetére vonatkozó, angol, német és orosz nyelvû rövidítések feloldását is megtaláljuk.

A bevezetõ részben markáns helyet foglal el a légi gyõzelmek meghatározása és azok igazolási módja. Mindez viszonylag késõn, csak közvetlenül a háború kirobbanása elõtt került kidolgozásra. Érdekesség lehet még, hogy magyar pilóták elsõ légi harcaikat szlovák légierõvel vívták még 1939 márciusában. Az itteni tapasztalatok és eredmények vezettek ahhoz, hogy definiálták a légi gyõzelem fogalmát, és kidolgozták az ennek eléréséhez szükséges kritériumrendszert. A könyv szerzõje ehelyütt idézi az errõl szóló, a honvéd vezérkar fõnöke által kiadott dokumentumot (10. old.). A kommentárban olvashatunk arról is, hogy a különbözõ légierõk más-más kritériumrendszert állítottak fel. Itt említeném meg például azt, hogy a magyar légierõben a valószínû légi gyõzelmeket és a megrongált gépeket nem tartották számon, vagy azt, hogy a német légierõben pontrendszert alkalmaztak, melyet késõbb a magyar légierõben is bevezettek. A továbbiakban a háború során a kritériumrendszerben végbement változásokról tájékozódhatunk úgy, mint a közös légi gyõzelemrõl, vagy a többfõs személyzettel repülõ gépek által elért gyõzelmek problémájáról. A továbbiakban annak a nehézségeivel ismerkedhet meg az olvasó, hogy mennyire körülményes volt a légi gyõzelmeket igazoltként elismertetni. Ez visszavezethetõ a magyar igazolási rendszer szigorúságára (és az ügyintézés vontatottságára), vagy a hiányos körülményekre, pl. nem mindig volt szemtanú (ami a legfontosabb kritérium az igazoláshoz), vagy nem mindig lehetett meghatározni a lezuhanás pontos helyét (esetleg a front másik oldalán történt a földet érés) stb. A nehézségeket csak tetézte, hogy a Budapest körüli harcok következtében a légierõ gyõzelmekkel kapcsolatos iratainak jelentõs része megsemmisült. Egy érdekes megállapítása Becze Csabának, hogy a légi gyõzelmek odaítélésében számíthatott – bár csak csekély mértékben – az is, hogy az illetõ tiszti állományú, vagy sem (utóbbi esetben gyakrabban fordult elõ visszautasítás). A fejezet végén sor kerül még a német rendszer bemutatására, s ennek kapcsán is kiderül, hogy a magyar igazolási rendszer valóban szigorú volt, mint a német.

A következõ fejezetek szintén fontos kiegészítõ információkat tartalmaznak, melyek segíthetnek megismerni, hogy a magyar pilóták milyen harceljárásokat alkalmazva érték el sikereiket, ill. ezért milyen kitüntetetésekben részesítették õket. A taktikáról szóló rövid fejezetben megismerhetjük a legfontosabb repülõgépeket, hisz ez döntõen befolyásolta az alkalmazott taktikát (a magyarok kezdetben Fiat CR 32-es biplánokkal, majd Re 2000 Héja típussal, végül a Messerschmitt 109-es valamely változatával, ill. Focke-Wulf Fw 190-es repülõgépekkel vívták légi harcaikat). A másik a taktikát jelentõsen alakító tényezõnek az ellenség légierejének eszközeit, ill. az ott alkalmazott eljárásokat tekinthetjük (a magyar légierõben harcolók nagy ellenfele a szovjet és az amerikai repülõsök voltak). A kitüntetések rész esetében egy rövid bepillantást kapunk arról, hogy milyen jellegû kitüntetések voltak a háborúban, ill. ezeket milyen körülmények között lehetett kiérdemelni. Ehelyütt csak egy-két példát emelnék ki, mint például a Tûzkereszt, melyet a harctéren eltöltött 12 hét és legalább 10 bevetés után lehetett kiérdemelni, vagy a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érem, melyhez már valami kimagasló teljesítményt is nyújtani kellett. A magyar pilóták is kiérdemelhették a német Vaskeresztet, vagy a Frontflugspange-t („frontrepülõ jelvények” – szerzõ fordítása). Fontos megemlíteni, hogy a vadászpilóták mellett a bombázó és felderítõ-repülõk nem kapták meg azt a figyelmet, melyet megérdemeltek volna, ill. amit a német légierõtõl megkaptak. Itt kell megjegyezni, hogy a szerzõ a kitüntetéseket elbíráló törzstiszteket elég keményen bírálja („…egyes íróasztal mögül „vitézkedõ” törzstisztek…”), melynek hangvétele talán nem túl szerencsés, ill. az sem, hogy a kritikát általánosításként fogalmazza meg. A kitüntetések kapcsán az utolsó bekezdésben olvashatunk egy kritikát a magyar rendszer szigorúsága kapcsán is, melybõl kiderül, hogy a többi ország légierejéhez képest elég nehéz volt a ranglétrán elõrelépni, ill. mindez felsõfokú katonai képesítést követelt (ez azonban meglátásom szerint nem minden szempontból gond: a légierõ próbált olyan embereket alkalmazni, akik megfelelõ kiképzéssel rendelkeztek. Igaz azonban, hogy összehasonlítva más légierõkkel a magyar pilóták számára valóban sokkal nehezebb volt az elõrejutás).

A könyv következõ nagy egysége az egyes pilóták életének és pályájának bemutatása (elõtte találjuk a korábban már említett rövidítés magyarázatot, és a tiszti rangsorok összehasonlítását). Az egyes pilóták pályájának bemutatása túllépné e recenzió kereteit, így ehelyütt csak egy általános ismertetést nyújtok errõl a részrõl.

A repülõsök bemutatása során elõször táblázatszerûen alapvetõ információkat tudhatunk meg az illetõ katonai pályájáról, mint a légi gyõzelmek, harci bevetések, repült órák száma stb., majd ezt követõen a kapott kitüntetések és az elért légi gyõzelmek felsorolása, valamint a repült típusok következnek. Az alapinformációk táblázatszerû megjelenítését követõen a szerzõ röviden bemutatja a pilóta háborús tetteit, eredményeit, ill. ennek körülményeit. A könyv összesen 37 ember pályáját mutatja be viszonylag részletesen, valamint a végén további 9 tiszt eredményeirõl olvashatunk (akik bizonyos források szerint elérték az öt légi gyõzelmet, de nem mindegyiket igazolták). Egy-két nevet említenék, akik a legnagyobb sikereket érték el: Vitéz Szentgyörgyi Dezsõ, Vitéz Tóth Lajos, Vitéz Debrõdy György vagy Vitéz nemes Molnár László (mindegyikük több mint 20 légi gyõzelmet tudhat magáénak).

Összességében véve a könyv jól szemlélteti a második világháború magyar pilótáinak életét és eredményeit. A mû írója törekedett a tudományosság elérésére, azonban alapvetõen egy ismeretterjesztõ, népszerûsítõ könyvrõl van szó, mely nem minden szempontból felel meg a szakirodalmakkal szemben támasztott követelményeknek. A képek, melyek között színeseket is találunk, jól kiegészítik a szövegeket, és szemléletesen ábrázolják a különbözõ repülõgéptípusokat és a harctéri körülményeket. Mindenkinek ajánlom ezt a munkát, aki egy kicsit jobb rálátást szeretne kapni a vadászrepülõk háborús tetteire és életére.

Pödör László

Ász - a legalább öt légi gyõzelmet elért pilótákat nevezik így .

Letölthetõ PDF formátumban: Sztálin baklövése.pdf