Robert C. Tucker: Sztálin 1879-1929. A Forradalmár. Szukits Könyvkiadó, Budapest 2006., Ford.: Fazekas István.

Robert C. Tucker, a Princetoni Egyetem történészprofesszora, az Amerikai Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének egykori attaséja 1973-ban publikálta háromkötetes Sztálin-életrajzának azt az elsõ részét, amelyet immár a magyar olvasó is haszonnal forgathat. A mû a diktátor politikai pályafutásának elsõ, egyben legmeghatározóbb, 1929-ig tartó korszakát dolgozza fel. Sajátosságát azok a hangsúlyeltolódások adják, melyek révén nagyobb figyelmet kapnak Sztálin jellemvonásai és lélektani motivációi. A szerzõ bevallott célja a személyes élettörténet és a történelem bonyolult kapcsolatrendszerének elemzése.

A bevezetõ fejezetek a századforduló Oroszországát jellemzõ társadalmi és politikai folyamatokkal foglalkoznak, különös tekintettel a cári rendszer romjain lassan felépülõ forradalmi mozgalomra. Ezen belül természetesen Lenin szerepe kerül elõtérbe. Fõként írásain, beszédein keresztül ismerhetjük meg a mozgalom hõsévé avanzsált vezér személyes történetét, politikai-gazdasági törekvéseit, amelyek a mozgalmon belüli frakcióharcokhoz, végsõ soron pedig a bolsevik frakció gyõzelméhez, illetve a bolsevik párt kialakulásához vezettek. A kortársak által csodált és mérvadónak tekintett Lenin minden olyan jellemvonása fontos hangsúlyt kap itt, amely a hatalom megszerzése után Sztálinra oly kevéssé volt jellemzõ: viszolygása a személyes dicsõség hajszolásától és a személyét övezõ kultusztól, idegenkedése a vezetõ és követõi közötti diktatórikus kapcsolattól.

Sztálin szülõhazája, Grúzia, illetve szülõfaluja, Gori történetének vázlatos ismertetése után Szoszo (Sztálin gyermekkori beceneve) sanyarú gyermekkorával ismerkedhetünk meg. 1879-ben szegény családba született, munkás szülei egyetlen életben maradt gyermekeként. Iszákos és erõszakos apja korai halála után édesanyja egyedül nevelte a tehetséges, ám rendkívül érzékeny, a tréfát nem ismerõ és meglehetõsen öntörvényû fiát. Ezek a jellemvonások már a gori iskolás években (1888-1894) is felszínre törtek, ám igazán karakteressé 1894-99 között váltak, amikor Sztálin a tbiliszi papnevelde szeminaristája volt. Ezek az évek meghatározókká váltak életében, hiszen Tbiliszben ismerkedett meg a földalatti kommunista mozgalommal és lett annak aktivistája. Immár Koba-ként (a nevet egy Alekszandr Kazbegi-regény, „Az apagyilkos” szûkszavú, bátor, önfeláldozó és a barátaihoz hûséges fõhõsérõl kapta) nem csupán tiltott, forradalmi mûvek olvasásával (pl. Marx: A Tõke , Hugo: Kilencvenhárom, Plehanov: A monista szemlélet történelmi fejlõdése, etc.) képezte magát, hanem a munkások között is megpróbálta terjeszteni a szociáldemokrata eszméket. Nagyrabecsült barátja, a hivatásos forradalmár, Lado Kechoveli példáját követve 1898-ban belépett a grúz értelmiség marxista mozgalmaként 1892-93-ban Noj Zsordanyina vezetésével alapított Meszame Daszi („Harmadik Csoport”) nevû szervezetbe, egy év múlva pedig végleg otthagyta a szemináriumot. A vasúti munkások tankörének propagandistája, a Brdzola címû grúz illegális újság egyik alapítója, valamint a Tbiliszi Szociáldemokrata Bizottság tagja lett 1901-ben. A mozgalom azon harcias kisebbségéhez tartozott, amely a titkos propagandatevékenység helyett a munkások körében végzett nyílt és tömeges agitációt tartotta a helyes iránynak. A helyi marxisták körében nem volt túl népszerû, így 1901 decemberében Batumiba költözött.

Az illegális forradalmi lét természetes velejárójaként Dzugasvilit is többször letartóztatták, illetve számûzték, ezek az évek jelentették azonban politikai elképzelései kikristályosodását, ami gyakorlatilag egyet jelentett a szociáldemokrata mozgalom bolsevik, Lenin vezette szárnyának támogatásával. Az 1905 után folytatott levelezésébõl is kitûnik, hogy Lenin alapvetõ fontosságú, a párt szervezeti kérdéseit taglaló Mi a teendõ? címû mûve milyen mély benyomást tett rá. Nem csupán harcos és doktriner leninistává érett ekkoriban, hanem korábbi grúz önazonosságát oroszra cserélte, hiszen így könnyebben lehetett képviselni a párt azon szándékát, hogy Oroszország összes nemzetiségének proletariátusát egyesítse.

A számûzetésekbõl való többszöri megszökése okán késõbb felmerült, hogy esetleg a cári rendõrség beszervezett agent provocateureként tevékenykedett e korai években. A szerzõ valószínûsíti, hogy rendszeresen nem dolgozott a rendõrség számára a kommunista mozgalom ellen, ám átmenetileg kapcsolatban állt a belügyi szervvel, amit saját céljai és a bolsevik frakció érdekében próbált felhasználni.

1907-12 között Sztálin már Lenin köreiben elõkelõ helyet elfoglaló személyiség lett, amit Lenin jóindulatának köszönhetett. 1905-ös elsõ személyes találkozójuk után Sztálin cikkei, felszólalásai, földalatti, illetve a szakszervezetekben végzett tevékenysége, konspirációs készsége biztosította ezt a jóindulatot, amely leginkább abban nyilvánult meg, hogy Lenin bevitte tanítványát a párt Központi Bizottságába. 1917-ben, egy újabb négy éves szibériai számûzetés után gyakorlatilag Lenin különmegbízottjaként mûködött, bár akadtak kérdések (pl. a breszt-litovszki béke), amelyben álláspontjaik különböztek.

Nem volt a forradalmi idõszak kiemelkedõ hõse, de karrierjében 1917 óriási mérföldkövet jelentett, hiszen nem csak a Politikai Bizottság, hanem a Forradalmi Katonai Központ tagja, valamint a Nemzetiségi Ügyek népbiztosa is lett. Utóbbi posztra szinte predesztinálták a nemzetiségi kérdés kapcsán megjelent írásai (pl. „Marxizmus és a nemzetiségi kérdés”), amelyek markáns álláspontot tükröztek. Ellentétben a Karl Renner és Otto Bauer által kidolgozott osztrák marxista koncepcióval, Sztálin úgy vélte, hogy a nemzetiségi kérdés egyedüli korrekt megoldása nem a nemzeti-kulturális-, hanem a területi autonómia, amely a kisebbségek számára viszonylag széleskörû jogokat (pl. anyanyelv használata, saját oktatás etc.) biztosít, ugyanakkor megfelel a párt érdekeinek is, hiszen a különbözõ nemzetiségû munkások egy pártba való szervezése nem a nemzetiséghez, hanem a szocializmushoz való tartozás érzését erõsíti.

Finnország függetlenségének nyilatkozatban való elismerését (1917. november 14.) leszámítva a nemzetiségi népbiztos feladata leginkább annak segítése volt, hogy az egykori Orosz Birodalomból minél nagyobb területet megtartson az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság számára. Ennek megfelelõen Sztálin tevékenyen részt vett az Alkotmány nemzetiségi kérdést illetõ passzusainak kidolgozásában is.

A Vörös Hadsereg megszervezését lebonyolító Trockijjal ellentétben a polgárháborús évek nem hozták meg számára a hõn óhajtott katonai dicsõséget, a politikai elõrelépést azonban annál inkább. A szerzõ innen eredezteti kettejük késõbb kibontakozó személyes ellentétét is. Miután a párt 1921-ben megtartott tizedik kongresszusa a hadikommunizmus helyett bevezette az Új Gazdaságpolitikát (NEP) és ezáltal vereséget mért a „szindikalista és anarchista elhajlással” megbélyegzett Trockijra, Sztálin a Szervezési Bizottság Titkárságának tagja lett, vagyis bekerült a pártapparátus legfelsõbb vezetésébe. 1922 tavaszán végül fõtitkár lett, pontosan akkor, amikor kezdett kiélezõdni a Leninnel való kapcsolata. Konfliktusuk már a külkereskedelmi monopólium enyhítése avagy megszilárdítása körüli vita során felszínre tört (Lenin az enyhítés ellenzõje, Sztálin a támogatója volt), igazán élesen azonban épp a nemzetiségi kérdés kapcsán jelentkezett. A mindenfajta nacionalizmust elvi alapokon elutasító Lenin több más vezetõvel együtt nem nézte jó szemmel népbiztosa „vörös-orosz hazafiságát”. Az ország szövetségi kapcsolatainak alkotmányos rendezésérõl tartott központi bizottsági ülésen még sikerült a centralizációs terveket támogató Sztálint meghátrálásra bírni.

Lenin a tizenkettedik kongresszus idejére tervezte a Sztálinnal való végsõ szakítását, ezért –immár súlyos betegen – lediktált egy levelet, amelyben Sztálin elmozdítását javasolta a fõtitkári székbõl. Úgy vélte, hogy a fõtitkár túlságosan durva, türelmetlen, nem lojális, szeszélyes és udvariatlan. A késõbb Lenin politikai végrendeletének tartott levél azonban nem érte el a célját. A vezér magatehetetlensége és halála miatt a dokumentum nem került nyilvánosságra. Az 1924 májusában, tehát már Lenin halála után tartott kongresszuson külön-külön a küldöttségeknek felolvasták ugyan, az újraválasztott Központi Bizottság azonban már nem fogadta el Sztálin lemondását.

Lenin halála tehát politikai szempontból megváltást jelentett Sztálin számára, az ezt követõ idõszak számára gyõzelmet hozó frakcióharcai pedig megmutatták rendkívüli stratégiai képességeit. Lenin halálával megüresedett a mozgalom vezetõjének szerepe, a posztért küzdõ Sztálinnak pedig kétségtelenül meglévõ hatalmához a szükséges tekintélyt is meg kellett szereznie a bolsevikok elõtt. Elsõ lépésként igyekezett magát egy Leninhez méltó teoretikusként, a párt ideológiai szószólójaként, vérbeli marxista gondolkodóként beállítani, amely szerepet Lenin mellett eleddig elismerten Buharin töltött be. Emiatt jelentette meg „Az orosz kommunisták stratégiájával és taktikájával kapcsolatban”, valamint „A leninizmus alapjai” címû elméleti értekezéseit. Karizmatikus személyiségének bizonyítására 1929-ig számos kísérletet tett. A legjobb leninista, a nagy forradalmár, a polgárháború hõse, a szocializmus építõmestere címeket mind-mind kisajátította magának, miközben ügyes politikai konspirációk révén vereséget mért egyetlen igazi pártbeli riválisára, Trockijra.

A szerzõ részletesen taglalja a Trockijjal való küzdelmet, kettejük gazdasági, társadalmi és politikai kérdésekben rejlõ ellentéteit. Mindezek mellett azonban hangsúlyosan szerepel Sztálin jellemvonásainak elemzése, egy olyan személyiségé, aki a történelmi dicsõség szerepe eljátszásának szentelte az egész életét. A könyvet olvasva egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki személyes céljai érdekében hajlandó feláldozni családi és emberi kapcsolatait, aki kicsinyes, bosszúálló, paranoiás és rosszindulatú.

Az emberi tulajdonságok fontosságának hangsúlyozása teszi olyan érdekessé és bárki számára olvashatóvá ezt a mûvet, ami viszont nem válik a történészi objektivitás kárára. Tucker könyve nem követi szorosan az orosz történelem eme korszakának kronologikus eseménytörténetét, de minden fontos eseménnyel részletesen foglalkozik. Kimerítõen tárgyalja a kommunista mozgalom legkiemelkedõbb vezetõinek – Leninnek, Sztálinnak, Trockijnak – politikai elképzeléseit, a közöttük kialakult nézetazonosságokat, adott esetben nézeteltéréseket. Mondanivalóját bõségesen alátámasztja adatokkal, történeti dokumentumokkal, a pártkongresszusokról, illetve a különbözõ bizottsági ülésekrõl készült jegyzõkönyvekkel, rengeteg kortárs levelezésébõl és visszaemlékezésébõl idéz. A kötet végén található térképek és fotók, a részletes tárgy- és névmutató megkönnyíti az olvasottak befogadását. A Szukits Kiadó ezzel a gondos, szép kiadással valóban egyfajta hiányt pótolt.

Spišák Monika

Letölthetõ PDF formátumban: Sztálin 1879-1929. A Forradalmár.pdf